Tizenöt éve
Tizenöt éve ilyen szépen sütött a nap, mint ma. Úgy emlékszem, talán kicsit melegebb volt. De ugyanígy csodálkoztam rá aznap reggel a természetre, hogy milyen dús, milyen zöld, milyen friss és élő, ahogyan ma reggel is.
Aggódtam tizenöt éve, mert 27-ét megelőző napok borúsak, esősek, kedvetlenek voltak. Izgultam, hogy jöjjön a jó idő, legyen szép a nap, nem csak belül.
És úgy lett.
Reggel egyedül mentem be Pestre, a diósdi közös albérletből (illetve dehogy diósdi, az utca azon fele már Érd), hogy anyuéknál öltözzem díszbe, onnan jöjjünk vissza Diósdra. (Legyen így, legyen akárhogy.)
Élénken érzem, ahogyan ülök a földalattin, azon, amelyikkel évekig iskolába mentem, aztán hegedűre, szolfézsra, tornára, gimibe, (meg még sok más egyéb helyekre) és amin már alig-alig járok évek óta.
Kicsit kislány voltam egy pár megálló erejéig, míg a Hősök terére értem, elbúcsúztam a lányságomtól.
Aztán elsodort a nap: sok-sok ember, rokon, ismerős és ismeretlen, mosolyok, köszönöm-ök...
"nem sírok, mert lefolyik a smink", és álltunk Kristóf atya előtt, meg a gyerekek sorfala közt, akiket tanítottunk..
És hogy ottfelejtett minket a násznép, ezért kettesben ballagtunk végig az utcán az ÁMK-ig, ahol a lagzi volt.
És az izgalom, hogy rendben lesz-e minden, lesz-e vita, vagy bosszúság.
De nem lett. Boldogan, békével, jó szívvel léptem házasságra. Hálás vagyok, amiért így.
Hogy hogy lett volna másképp? Már mindegy.
És aztán hajnalban fáradtan haza, ahonnan reggel elindultunk, végre ugyanoda vissza. Hazaérkezni. Családba érkezni.
És azóta tizenötször emlékeztem már arra, ahogyan ülök a földalattin, és állok az oltár előtt.
Köszönöm!
Aggódtam tizenöt éve, mert 27-ét megelőző napok borúsak, esősek, kedvetlenek voltak. Izgultam, hogy jöjjön a jó idő, legyen szép a nap, nem csak belül.
És úgy lett.
Reggel egyedül mentem be Pestre, a diósdi közös albérletből (illetve dehogy diósdi, az utca azon fele már Érd), hogy anyuéknál öltözzem díszbe, onnan jöjjünk vissza Diósdra. (Legyen így, legyen akárhogy.)
Élénken érzem, ahogyan ülök a földalattin, azon, amelyikkel évekig iskolába mentem, aztán hegedűre, szolfézsra, tornára, gimibe, (meg még sok más egyéb helyekre) és amin már alig-alig járok évek óta.
Kicsit kislány voltam egy pár megálló erejéig, míg a Hősök terére értem, elbúcsúztam a lányságomtól.
Aztán elsodort a nap: sok-sok ember, rokon, ismerős és ismeretlen, mosolyok, köszönöm-ök...
"nem sírok, mert lefolyik a smink", és álltunk Kristóf atya előtt, meg a gyerekek sorfala közt, akiket tanítottunk..
És hogy ottfelejtett minket a násznép, ezért kettesben ballagtunk végig az utcán az ÁMK-ig, ahol a lagzi volt.
És az izgalom, hogy rendben lesz-e minden, lesz-e vita, vagy bosszúság.
De nem lett. Boldogan, békével, jó szívvel léptem házasságra. Hálás vagyok, amiért így.
Hogy hogy lett volna másképp? Már mindegy.
És aztán hajnalban fáradtan haza, ahonnan reggel elindultunk, végre ugyanoda vissza. Hazaérkezni. Családba érkezni.
És azóta tizenötször emlékeztem már arra, ahogyan ülök a földalattin, és állok az oltár előtt.
Köszönöm!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése