pocakmadzag

És igen, ez az állapot: szabadság. Felszabadulás a kötöttségek, a nyomás, a rossz érzések alól. Felszabadulás az alól a napi lélek őrlő rutin alól, ami elveszi a jókedvet. Amikor egy csomó szabálynak csak az az értelme, hogy kényelmet szolgáljon. Azoknak a kényelmét, akik a szabályokat hozták. Ezeket a szabályokat sokszor egy egyszerű "miért" kérdéssel szint azonnal meg lehet borítani, mert már sokszor senki sem emlékszik rá, mi is a haszna. Illetve a korlát az egyetlen haszon, az a korlát, amivel megint csak a kényelmünk lesz nagyobb. A gyerek pedig mint szükséges rossz, akadály, és kényelmetlenség, a lehető legkevesebb plusz akadályt jelenti az oktatásban. Na ezek nincsenek. Vannak, akik attól féltettek Bennünket, hogy így antiszociálissá válik a gyermekünk, nem fogja megtanulni az alapvető közösségi normákat, szabályokat. Volt, aki azért aggódott, hogy unatkozni fog, és nem lesz gyerekközösségben. Sokan pedig biztosan azért nem mernek belefogni az otthon oktatásba, mer...

Már másfél hónap eltelt azóta, hogy megírtam az előző posztot. Ennyi idő alatt sok indulat átviharzott rajtam. Most hozzáfogok végre a folytatáshoz, amire az olvasói visszajelzések biztattak. Többen személyesen is felhoztátok ezt a témát, és kérdeztetek. Volt akinek tudtam mesélni, mert volt rá idő és tér, volt, akinek csak azt tudtam megígérni, hogy jön majd a folytatás. (Ez a jó a blogban, hogy akkor írhatom, amikor éppen fontos, és el lehet olvasni, olyan is értesül rólam, rólunk, a gondolatainkról, akivel csak futtában találkozunk.) Szóval ma megtudtam a két utolsó decemberben írt témazáró dolgozat eredményét is, amivel a sor teljes: matek 5, anyanyelv 5, tollbamondás 5, szövegértés 5, természetismeret 5 Jókedvemben tehát leírom, miért is kitaszítottság a magántanulói jogviszony. Mikor elkezdtem írni az előzőt, erős volt bennem a késztetés, hogy arra használjam a lehetőséget, hogy világgá kiáltsam a Petit, az engem, a családot ért sérelmet. Hogy leírjam töviről hegyire, mi is törté...

Nem titkolhatom: telve vagyok szomorúsággal, dühvel, csalódottsággal. Már napok óta kerülgetem a blogot, hogy írjak erről, csak vártam, hogy az érzéseim és a gondolataim viharos hullámai elérjék azt az állapotot, amikor még és már tudok hitelesen írni a témáról. Azért is írok, mert nem gondolom, hogy én vagyok az egyetlen szülő, aki birkózik a mindennapokban a közoktatás intézményével, és mert egészen biztos vagyok viszont abban, hogy sok más anya is - ahogyan még hét évvel ezelőtt én is - bizonytalanságában, kiszolgáltatottságában hinni véli: a gyerekében van a hiba. Szóval kedves olvasó! Ha nincs iskolás korú gyermeked, vagy éppen van, de úgy érzed jó helyen van, és Te elégedett vagy az őt körülvevő mindennapokkal, és nem is hiszed, hogy másnak ezzel komoly, hogy ne mondjam életbevágó fontosságú dolga van, szóval ha ezek közé a boldog szülők közé tartozol, akkor ne olvass tovább, ne idegesítsd magad feleslegesen! Ha nem fogadod meg a tanácsot, akkor magadra vess, én szóltam! Ami velü...

Az úgy volt, hogy az egyik fiam nem akart felvételizni a 6 osztályos gimnáziumba. Megbeszéltük, ha nem, hát nem... Nem sokra rá, elkapott az egyik tanítója, hogy elmondja, mekkora kár, pedig milyen okos, jó fejű a gyerek. Együtt sajnálkoztunk ezen. Majd hozzátette...hát igen, pedig kell, hogy a tanulás és a tudás érték legyen egy családban..... Én köpni-nyelni nem tudtam, ő befordult a tanáriba...többet nem tudtam rá őszintén mosolyogni. Egyszer még szeretném elmondani neki, hogy a kijelentése idején épp posztgraduális képzésre jártam, és készültem életem első MPPPOT-s kongresszusi előadására. Aztán most nagyon szeretném innen üzenni, hogy befejeztem a félévet az SE-n, (ami ugye nem kifejezetten pedagógus diplomára épül), és hogy ki tudtam javítani az élettan vizsgámat kettesről négyesre. Nnnnna! Ilyen családja van szegény gyereknek. Ez meg egy ilyen büszke-melldöngetős....