Da capo al fine - tortilla
A héten lassan de biztosan ürültek az edények. Szépen kitartott minden, amit a hévégén előre megfőztem. És még ízlett is, nem volt egysíkú sem.
Így aztán, ami beválik, azon ne változtassunk a héten megismétlem.
Da capo al fine - ismétlés a végéig
Kicsit mesélek "zenész" karrieremről.
Úgy kezdődött, hogy a hatodik kerületben nőttem fel. Először, hangszerválasztás előtt egy évig szolfézst kellett tanulni, amit nagy nehezen kihúztam és a hegedűt választottam. Nem emlékszem már miért, arra tudok gondolni, hogy a néni lehetett nekem nagyon szimpatikus, aki a hangszert bemutatta: egy vékony csontú, halk szavú, papírvékony bőrű alacsony néni, emlékszem a nevére is: Velőssy Judit.
Judit néni aztán néhány év múlva nyugdíjba ment, de nekem ez az idő elég volt ahhoz, hogy (a családommal együtt) keresztülverekedjem magam a hangszer nehézségein és eljussak odáig, hogy már öröm eljátszani egy darabot. Felső tagozatos lehettem, amikor megalakult egy kis vonószenekar is. A próbák az Almássy téri szabadidőközpontban voltak. Imádtam, hogy egyedül elmegyek odáig este! Tiszta alter életérzés volt! Sok fellépésre nem emlékszem, csak a fiúra, akivel a próbákra jártunk.
Majd megkérdezem anyut, hogy miért váltottunk zeneiskolát, a lényeg, hogy a 14. kerületi zeneiskolába kerültem, ahol már nem ért annyi kellemes élmény. A hegedű tanárnőmmel egyáltalán nem értettünk szót. És a zenekari karrierem sem volt hosszú életű. Az István Gimnázium Szimfónikus Zenekarában játszottam, a második hegedű utolsó pultjában. (A jók ülnek elöl, a kevésbé jók hátul.)
Mivel elfogytak a brácsások, ezért sorsot kellett húzni, ki ül át a brácsa szólamba a második hegedűből. Én önként jelentkeztem, gondoltam ennél szarabb már nem lehet, legalább valami kis változatosság.....Egy darabig küzdöttem a brácsa kulcsban írt kottával, aztán már csak blattolam, meg hallás után próbáltam követni a szólamot. De voltak olyan alkalmak, amikor a részvételem kimerült abban, hogy igyekeztem egy irányba húzni a vonót a többiekkel.
Aztán volt valami cigizésen rajtakapós sztori, (szólampróba alatt-helyett) amiben felkaptam a vizet és összebalhéztam a zenekar vezetőjével, kvázi kirúgattam magam.
Amíg Szekszárdra jártam fősulira, addig nem játszottam sehol, viszont mikor visszajöttem Pestre egy ismerősöm szólt, hogy az 5. kerületi zeneiskolában egy idős fúvós tanárbácsi a lány tanítványaiból sramlizenekart szervez és kellene neki egy elsőhegedűs, aki húz.
Sramlit még nem játszottam, hát hajrá! Szuper volt! Imádtam. Két évig jártam, aztán abbahagytam, mert dögunalom volt kivárni, amíg a fúvósok próbáltak.
Hogy miért csináltam mégis? Összesen 14 évig zenéltem. Mert zenekarban játszani valami csodálatos élmény volt. Talán még lesz részem benne egyszer.
És akkor vissza az ételekhez. A legkedvesebb minden helyzetben felvidító ételem a vegán burritó, vagy quesadilla, formájától, hajtogatásától függően.
Ami kerül bele:
- bab, akár csak úgy konzervként, vagy hagymásan, paradicsomosan, vagy a chilis bab maradéka
- lila hagyma
- rizs
- avokádó szeletelve, vagy guacomole-nak elkészítve
- valami zöld: csíra, vagy rukkola leggyakrabban, ha éppen van, akkor koriander zöld mindenképpen
- ha van itthon vegán sajt, akkor az reszelve.
Ez a fotó nem olyan beszédes. Ott van benne minden. A csoffadt zöld a tetején a fagyasztóból kinyert pár szál koriander zöld. Randa, de finom.
Így aztán, ami beválik, azon ne változtassunk a héten megismétlem.
Da capo al fine - ismétlés a végéig
Kicsit mesélek "zenész" karrieremről.
Úgy kezdődött, hogy a hatodik kerületben nőttem fel. Először, hangszerválasztás előtt egy évig szolfézst kellett tanulni, amit nagy nehezen kihúztam és a hegedűt választottam. Nem emlékszem már miért, arra tudok gondolni, hogy a néni lehetett nekem nagyon szimpatikus, aki a hangszert bemutatta: egy vékony csontú, halk szavú, papírvékony bőrű alacsony néni, emlékszem a nevére is: Velőssy Judit.
Judit néni aztán néhány év múlva nyugdíjba ment, de nekem ez az idő elég volt ahhoz, hogy (a családommal együtt) keresztülverekedjem magam a hangszer nehézségein és eljussak odáig, hogy már öröm eljátszani egy darabot. Felső tagozatos lehettem, amikor megalakult egy kis vonószenekar is. A próbák az Almássy téri szabadidőközpontban voltak. Imádtam, hogy egyedül elmegyek odáig este! Tiszta alter életérzés volt! Sok fellépésre nem emlékszem, csak a fiúra, akivel a próbákra jártunk.
Majd megkérdezem anyut, hogy miért váltottunk zeneiskolát, a lényeg, hogy a 14. kerületi zeneiskolába kerültem, ahol már nem ért annyi kellemes élmény. A hegedű tanárnőmmel egyáltalán nem értettünk szót. És a zenekari karrierem sem volt hosszú életű. Az István Gimnázium Szimfónikus Zenekarában játszottam, a második hegedű utolsó pultjában. (A jók ülnek elöl, a kevésbé jók hátul.)
Mivel elfogytak a brácsások, ezért sorsot kellett húzni, ki ül át a brácsa szólamba a második hegedűből. Én önként jelentkeztem, gondoltam ennél szarabb már nem lehet, legalább valami kis változatosság.....Egy darabig küzdöttem a brácsa kulcsban írt kottával, aztán már csak blattolam, meg hallás után próbáltam követni a szólamot. De voltak olyan alkalmak, amikor a részvételem kimerült abban, hogy igyekeztem egy irányba húzni a vonót a többiekkel.
Aztán volt valami cigizésen rajtakapós sztori, (szólampróba alatt-helyett) amiben felkaptam a vizet és összebalhéztam a zenekar vezetőjével, kvázi kirúgattam magam.
Amíg Szekszárdra jártam fősulira, addig nem játszottam sehol, viszont mikor visszajöttem Pestre egy ismerősöm szólt, hogy az 5. kerületi zeneiskolában egy idős fúvós tanárbácsi a lány tanítványaiból sramlizenekart szervez és kellene neki egy elsőhegedűs, aki húz.
Sramlit még nem játszottam, hát hajrá! Szuper volt! Imádtam. Két évig jártam, aztán abbahagytam, mert dögunalom volt kivárni, amíg a fúvósok próbáltak.
Hogy miért csináltam mégis? Összesen 14 évig zenéltem. Mert zenekarban játszani valami csodálatos élmény volt. Talán még lesz részem benne egyszer.
És akkor vissza az ételekhez. A legkedvesebb minden helyzetben felvidító ételem a vegán burritó, vagy quesadilla, formájától, hajtogatásától függően.
Ami kerül bele:
- bab, akár csak úgy konzervként, vagy hagymásan, paradicsomosan, vagy a chilis bab maradéka
- lila hagyma
- rizs
- avokádó szeletelve, vagy guacomole-nak elkészítve
- valami zöld: csíra, vagy rukkola leggyakrabban, ha éppen van, akkor koriander zöld mindenképpen
- ha van itthon vegán sajt, akkor az reszelve.
Ez a fotó nem olyan beszédes. Ott van benne minden. A csoffadt zöld a tetején a fagyasztóból kinyert pár szál koriander zöld. Randa, de finom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése