Hogy vagy? Szarul.

Gyakorolom, morzsolgatom magamban ezt a választ. Persze nincs erőm sem virtuálisan, sem élőben érkező kérdésre ezt válaszolni, pedig tehetném. Tehetném, mert azok, akik érdeklődnek a hogy létem felől, nem puszta udvariasságból teszik, és azt feltételezem, hajlandóak lennének meghallgatni a részletes kifejtést is a rövid válasz után. Meg persze miért is ne mondhatnék bármit, amit jól esik. És amivel nyilvánvalóan nem bántok meg senkit.
Valahogy mégsem jön ki. Olyan ciki. Persze nem rosszul lenni ciki, hanem a helyzet, amiben én igénylek támogatást. Szokni kéne még.
Vagy éppen nincs kedvem elmerülni a szarul-ságban.


Sokszor elmondom a részletes választ, a hülye "jól vagyok", megvagyok" után.
Legtöbbször valami zanzásított, előregyártott formában, próbálva a lényegi információkat átadni. Ezzel igyekszem kímélni a kérdezőt és magamat is, a részletekről. Keresgélem, hogy mi a lényegi. Ami persze lehetetlen, honnan tudhatnám, hogy a másiknak mi a lényeg. Amikor még magamról sem tudom. Nem tudom, hogy nekem mi a lényeg ebben. Hogy múlandó az egészség? Hogy múlandó az élet? Hogy benyújtották a számlát a sok-sok év elhanyagolt test után? Hogy kaptam egy lehetőséget megismerni magam? Vagy az a lényeg, hogy már megint el kéne igazodni az egészségügy rejtett bugyraiban? Miközben ezerszer hálát adok a privilegizált helyzetemért, amiért orvos barátaim vannak.

Elsősorban az orvosi részre koncentrálok, amikor mesélek. Felállítom a kronológiát, próbálom megtippelni, hogy a másik vajon melyik részét ismeri már a sztorinak. Találkozunk-e mostanában? Vagy rám írt Facebookon és én írtam már valamit?

Amiről én azt gondolom, hogy lényeges. Megint erre gondolok. Hogy mi lehet a másiknak a lényeges.
Nekem mi az? Amikor kérdezek másokat, akik számomra fontosak, elsősorban arra vagyok kíváncsi, mit éreznek, mit gondolnak? Az kevéssé, hogy éppen mi van testi szinten. Valahogy elfogadom, hogy arra nincs sem hatásom, se rálátásom. Úgysem értek hozzá.
Azt szeretném tudni, hogy miben bízik, mit remél. Hogy kiben bízhat és kire támaszkodhat, van-e segítsége? Tudok-e segíteni?
Azt szeretném hinni, hogy az érzéseire, gondolataira a másiknak talán tud valami hatásom lenni. Talán csak azzal, ha meghallgatom, vagy együttérzésemről biztosítom, vagy felajánlom a segítségem, támogatásom.


Illúzió persze mindez. Ebben a magányos, szerencsétlen társadalomban boldog és kiváltságos az, aki közösségben éli a mindennapjait. Elfogadó, támogató valódi hús-vér közösségben. És a mindennapjait. Nem a havi egy barátnőzős, vagy nem a cseten, e-mailben kidumálós, hanem a valódi jelenlétben megélhetően.
Mert ekkor tudják a többiek az érzelmileg, egészségileg lemaradót magukkal húzni, ekkor tudnak érte valóban tenni és támogatni.