Második, aki már nem az első, mégis új és első másodikként
Persze marha okos vagyok már így öt gyerek után. Egészen tisztán látom, mikor mit és hogyan csinálhattam volna másként, okosabban, lazábban, vagy éppen keményebben.
Ezen a napon arra gondolok, milyen érzéseim, gondolataim voltak, amikor vártam és amikor szültem a második fiam.
Emlékszem egészen tisztán arra a reggelre, amikor a terhestesztet megcsináltam.
Miután kimaradt a vérzésem, mégiscsak vettem egy terhestesztet. Bár szedtem egy csökkentett hormontartalmú gyógyszert már a szülés utáni 8. héttől. (Akkor már jött is az első ciklusom, hiába szoptattam) Valahogy mégis gyanús volt az érzés.
Szóval korán reggel, míg Balu és Gábor aludtak kimentem a fürdőbe (ami egyben a wc is volt abban az egy szobás faházban, amiben akkor éltünk) és megcsináltam a tesztet.
Úgy éreztem elájulok, amikor láttam, hogy pozitív. Balu alíg hat hónapos volt ekkor. Nem tudom, ti mit gondoltok erről, de egy hat hónapos baba még nagyon pici. És egy hat hónapos babás első gyerekes anya még nagyon......hát pici, vagy zöld, vagy nem is tudom, mit mondhatnék. Na én mindenesetre nem az a hathónaposbabáselsőgyerkes anya voltam, akiről bárkinek is a magabiztosság, vagy a nyugalom, esetleg a harmónia jutna eszébe. Én legalábbis így emlékszem.
Szóval úgy éreztem, ez nem lehet igaz. Ilyen nincs. Gábort felkeltettem, hogy mondjam: terhes vagyok. Ő azt mondta, szuper, nagyon örül és aludt tovább.
Nem emlékszem, mikor múlt el a pánik, de az egészen biztos, hogy az egész második várandósságomra úgy emlékszem, mint ami nagyon jó volt. Valamikor beköszöntött a megnyugvás, hogy ez milyen szuper lesz, hogy ilyen közel lesznek egymáshoz korban és arra nem is gondoltam, hogy milyen kib...., nagyon nehéz lesz. Csak egy rózsaszín felhő maradt meg az emlékezetemben.
Az utolsó hónapban már hetente kellett NST-re járni, és mivel nem mutatta semmi jelét Toma, hogy a kiírt időben el akarna indulni, ezért már naponta kellett volna NST-re menni. Választhattam, vagy befekszem, vagy bejárok. Diósdról a 14 hónapossal nem vállaltam a napi bejárást, így inkább befeküdtem.
Na azt az egy hetet a terhespatológián szívesen kihagytam volna az életemből. Nem mesélem el.
És akkor jött a nap, amikor nekem meg kellett szülnöm. A már korábbról jól ismert burokrepesztés után egy órával szépen programszerűen érkeztek a fájások és néhány óra leforgása után könnyen, szépen megszületett Toma a maga nem csekély 4,25 kilójával és 63 centijével.
A fájások ismerősek, barátságosak voltak. Legnagyobb parám az volt végig, hogy nem fáj eléggé és majd mindjárt mondják, hogy ez bizony császár. Ez legalább akkora pánik volt nekem, mint az elsőnél az, hogy nem tudom, mi fog történni.
De nem mondták. Azt mondták helyette, hogy át kellene sétálni a vajúdóból a szülőszobába és fel kellene mászni az ágyra, mert már jön a kitolás. De előtte még behozták a telefont, mert anyukám érdeklődött utánam, hogy mi újság. A szülésznő pedig odahozta nekem a kagylót. Mondtam anyunak minden oké, de most mennem kell, mert most fog kibújni a baba, anyu szegény meg majdnem elájult. Neki egészen más emlékei voltak erről a szakaszról.
A kibújás aztán több részletben történt, aminek következtében dupla glória volt Toma homlokán. (kis piros karika, ahogyan a hüvelyem megnyomta kitolás közben) Megdolgoztunk mindketten, ez biztos.
Arra is emlékszem, hogy apósom, amikor bejött látogatni és hallotta, mekkora a súlya-hossza és látta, hogy én féllábamat felhúzva ülök a széken (alig fájt a gátmetszés) , nos úgy nézett rám, mint egy hősre, aki megjárta a Don kanyart és a kezemet szorongatta.
Toma nem volt egy izgága baba az első napokban, konkrétan három napig aludt. A harmadik napon már kicsit aggasztó volt, hogy sosem csinál semmit, de aztán mire kijöttünk már aktivizálta magát, amiért nagyon hálás is voltam, már majd szétdurrantak a melleim.
És igen, én is megkínlódtam, hogy vajon jó-e ha bejön a kis nagytesó a kórházba, mert hogy haza kell majd onnan menni, és mi lesz, ha nem akar.
De persze akart, sőt, egy puszi után sokkal jobban érdekelte az üdítő automata a folyosón, mint én, vagy a kisbaba.
Persze marha okos vagyok már így öt gyerek után. Egészen tisztán látom, mikor mit és hogyan csinálhattam volna másként, okosabban, lazábban, vagy éppen keményebben.
És most az gondolom sokkal boldogabb voltam akkor annál, mint amilyennek éreztem magam.
Ezen a napon arra gondolok, milyen érzéseim, gondolataim voltak, amikor vártam és amikor szültem a második fiam.
Emlékszem egészen tisztán arra a reggelre, amikor a terhestesztet megcsináltam.
Miután kimaradt a vérzésem, mégiscsak vettem egy terhestesztet. Bár szedtem egy csökkentett hormontartalmú gyógyszert már a szülés utáni 8. héttől. (Akkor már jött is az első ciklusom, hiába szoptattam) Valahogy mégis gyanús volt az érzés.
Szóval korán reggel, míg Balu és Gábor aludtak kimentem a fürdőbe (ami egyben a wc is volt abban az egy szobás faházban, amiben akkor éltünk) és megcsináltam a tesztet.
Úgy éreztem elájulok, amikor láttam, hogy pozitív. Balu alíg hat hónapos volt ekkor. Nem tudom, ti mit gondoltok erről, de egy hat hónapos baba még nagyon pici. És egy hat hónapos babás első gyerekes anya még nagyon......hát pici, vagy zöld, vagy nem is tudom, mit mondhatnék. Na én mindenesetre nem az a hathónaposbabáselsőgyerkes anya voltam, akiről bárkinek is a magabiztosság, vagy a nyugalom, esetleg a harmónia jutna eszébe. Én legalábbis így emlékszem.
Szóval úgy éreztem, ez nem lehet igaz. Ilyen nincs. Gábort felkeltettem, hogy mondjam: terhes vagyok. Ő azt mondta, szuper, nagyon örül és aludt tovább.
Nem emlékszem, mikor múlt el a pánik, de az egészen biztos, hogy az egész második várandósságomra úgy emlékszem, mint ami nagyon jó volt. Valamikor beköszöntött a megnyugvás, hogy ez milyen szuper lesz, hogy ilyen közel lesznek egymáshoz korban és arra nem is gondoltam, hogy milyen kib...., nagyon nehéz lesz. Csak egy rózsaszín felhő maradt meg az emlékezetemben.
Az utolsó hónapban már hetente kellett NST-re járni, és mivel nem mutatta semmi jelét Toma, hogy a kiírt időben el akarna indulni, ezért már naponta kellett volna NST-re menni. Választhattam, vagy befekszem, vagy bejárok. Diósdról a 14 hónapossal nem vállaltam a napi bejárást, így inkább befeküdtem.
Na azt az egy hetet a terhespatológián szívesen kihagytam volna az életemből. Nem mesélem el.
És akkor jött a nap, amikor nekem meg kellett szülnöm. A már korábbról jól ismert burokrepesztés után egy órával szépen programszerűen érkeztek a fájások és néhány óra leforgása után könnyen, szépen megszületett Toma a maga nem csekély 4,25 kilójával és 63 centijével.
A fájások ismerősek, barátságosak voltak. Legnagyobb parám az volt végig, hogy nem fáj eléggé és majd mindjárt mondják, hogy ez bizony császár. Ez legalább akkora pánik volt nekem, mint az elsőnél az, hogy nem tudom, mi fog történni.
De nem mondták. Azt mondták helyette, hogy át kellene sétálni a vajúdóból a szülőszobába és fel kellene mászni az ágyra, mert már jön a kitolás. De előtte még behozták a telefont, mert anyukám érdeklődött utánam, hogy mi újság. A szülésznő pedig odahozta nekem a kagylót. Mondtam anyunak minden oké, de most mennem kell, mert most fog kibújni a baba, anyu szegény meg majdnem elájult. Neki egészen más emlékei voltak erről a szakaszról.
A kibújás aztán több részletben történt, aminek következtében dupla glória volt Toma homlokán. (kis piros karika, ahogyan a hüvelyem megnyomta kitolás közben) Megdolgoztunk mindketten, ez biztos.
Arra is emlékszem, hogy apósom, amikor bejött látogatni és hallotta, mekkora a súlya-hossza és látta, hogy én féllábamat felhúzva ülök a széken (alig fájt a gátmetszés) , nos úgy nézett rám, mint egy hősre, aki megjárta a Don kanyart és a kezemet szorongatta.
Toma nem volt egy izgága baba az első napokban, konkrétan három napig aludt. A harmadik napon már kicsit aggasztó volt, hogy sosem csinál semmit, de aztán mire kijöttünk már aktivizálta magát, amiért nagyon hálás is voltam, már majd szétdurrantak a melleim.
És igen, én is megkínlódtam, hogy vajon jó-e ha bejön a kis nagytesó a kórházba, mert hogy haza kell majd onnan menni, és mi lesz, ha nem akar.
De persze akart, sőt, egy puszi után sokkal jobban érdekelte az üdítő automata a folyosón, mint én, vagy a kisbaba.
Persze marha okos vagyok már így öt gyerek után. Egészen tisztán látom, mikor mit és hogyan csinálhattam volna másként, okosabban, lazábban, vagy éppen keményebben.
És most az gondolom sokkal boldogabb voltam akkor annál, mint amilyennek éreztem magam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése