pocakmadzag

És igen, ez az állapot: szabadság. Felszabadulás a kötöttségek, a nyomás, a rossz érzések alól. Felszabadulás az alól a napi lélek őrlő rutin alól, ami elveszi a jókedvet. Amikor egy csomó szabálynak csak az az értelme, hogy kényelmet szolgáljon. Azoknak a kényelmét, akik a szabályokat hozták. Ezeket a szabályokat sokszor egy egyszerű "miért" kérdéssel szint azonnal meg lehet borítani, mert már sokszor senki sem emlékszik rá, mi is a haszna. Illetve a korlát az egyetlen haszon, az a korlát, amivel megint csak a kényelmünk lesz nagyobb. A gyerek pedig mint szükséges rossz, akadály, és kényelmetlenség, a lehető legkevesebb plusz akadályt jelenti az oktatásban. Na ezek nincsenek. Vannak, akik attól féltettek Bennünket, hogy így antiszociálissá válik a gyermekünk, nem fogja megtanulni az alapvető közösségi normákat, szabályokat. Volt, aki azért aggódott, hogy unatkozni fog, és nem lesz gyerekközösségben. Sokan pedig biztosan azért nem mernek belefogni az otthon oktatásba, mer...

Már másfél hónap eltelt azóta, hogy megírtam az előző posztot. Ennyi idő alatt sok indulat átviharzott rajtam. Most hozzáfogok végre a folytatáshoz, amire az olvasói visszajelzések biztattak. Többen személyesen is felhoztátok ezt a témát, és kérdeztetek. Volt akinek tudtam mesélni, mert volt rá idő és tér, volt, akinek csak azt tudtam megígérni, hogy jön majd a folytatás. (Ez a jó a blogban, hogy akkor írhatom, amikor éppen fontos, és el lehet olvasni, olyan is értesül rólam, rólunk, a gondolatainkról, akivel csak futtában találkozunk.) Szóval ma megtudtam a két utolsó decemberben írt témazáró dolgozat eredményét is, amivel a sor teljes: matek 5, anyanyelv 5, tollbamondás 5, szövegértés 5, természetismeret 5 Jókedvemben tehát leírom, miért is kitaszítottság a magántanulói jogviszony. Mikor elkezdtem írni az előzőt, erős volt bennem a késztetés, hogy arra használjam a lehetőséget, hogy világgá kiáltsam a Petit, az engem, a családot ért sérelmet. Hogy leírjam töviről hegyire, mi is törté...

Nem titkolhatom: telve vagyok szomorúsággal, dühvel, csalódottsággal. Már napok óta kerülgetem a blogot, hogy írjak erről, csak vártam, hogy az érzéseim és a gondolataim viharos hullámai elérjék azt az állapotot, amikor még és már tudok hitelesen írni a témáról. Azért is írok, mert nem gondolom, hogy én vagyok az egyetlen szülő, aki birkózik a mindennapokban a közoktatás intézményével, és mert egészen biztos vagyok viszont abban, hogy sok más anya is - ahogyan még hét évvel ezelőtt én is - bizonytalanságában, kiszolgáltatottságában hinni véli: a gyerekében van a hiba. Szóval kedves olvasó! Ha nincs iskolás korú gyermeked, vagy éppen van, de úgy érzed jó helyen van, és Te elégedett vagy az őt körülvevő mindennapokkal, és nem is hiszed, hogy másnak ezzel komoly, hogy ne mondjam életbevágó fontosságú dolga van, szóval ha ezek közé a boldog szülők közé tartozol, akkor ne olvass tovább, ne idegesítsd magad feleslegesen! Ha nem fogadod meg a tanácsot, akkor magadra vess, én szóltam! Ami velü...

Egyszer régen, még három gyermekemmel ezelőtt egy nagycsaládos ismerősöm (Erika drága!), úgy július elején a nyári szünetre panaszkodott, és sopánkodva várta a szeptembert. Én nagyon elcsodálkoztam, és őszintén szólva, fel is háborodtam. Nos, nem árulok el titkot, ha azt mondom, csak néhány év telt el, és megértettem. Zajlik a szünidő, cseppet sem eseménytelenül. Fiúk jönnek-mennek, megyünk mi is, volt már Balaton, volt hiper-szuper fürdőkomplexum, volt régen halogatott szemvizsgálat (és még lesz is), volt Villány melletti ereszd el a hajamat, és persze volt betegség is, abból a fajtából, ami télen járja, véletlenül se a nyári fosós-hányósból. Szerintem vagy lehetetlen, de legalábbis nehéz összeegyeztetni nyáron, pláne a közös nyaraláson a 13-tól 1 éves korig terjedő repertoárú gyerkőcök igényeit. Gondolkodom, és nézelődöm, keresnék tippeket, tapasztalatokat, ki hogy csinálja. Ha ötleted van, ne hallgasd el! Közben megy a Fonoda, ha sikerül és Borika ügyes nagy lány...

Távol álljon tőlem a gondolat, hogy a Pocakmadzag amolyan Borika-blog legyen (pedig higgyétek el, óriási a kísértés!), mégis muszáj néha megírni. Például azt, hogy még nem volt egy éves egészen, amikor felfedezte azt a babát, amit anno Peti (jelenleg 10 éves, harmadszülött gyermekünk) kapott tőlünk, mikor Boldit vártam. Azt hiszem Bencének nevezte el a mama, akitől kapta,de nem emlékszem, hogy valaha is nevén szólítottuk volna. Nos Borika immár harmadik hónapja hurcibálja magával A babát, akit ha meglát, magához ölel, hol büfiztetős, hol szopis pózban, és eleinte kifejezetten rágcsálta a fejét, kezét, lábát, ami mostanra határozott puszilgatásba csapott át. Szóval Bori tegnap a következőt adta elő: egyik kezében partvissal seper (felnőtt partvis, naná!), másik kezében a  babát öleli. Azt már egyik szemfüles megfigyelő sem tudta megmondani, hogy mi volt előbb: elkezdett takarítani, majd a síró gyermeket felvette és úgy folyatta a munkát, vagy épp dajkálta a kicsit, és észrevette, ...

Tizenöt éve ilyen szépen sütött a nap, mint ma. Úgy emlékszem, talán kicsit melegebb volt. De ugyanígy csodálkoztam rá aznap reggel a természetre, hogy milyen dús, milyen zöld, milyen friss és élő, ahogyan ma reggel is. Aggódtam tizenöt éve, mert 27-ét megelőző napok borúsak, esősek, kedvetlenek voltak. Izgultam, hogy jöjjön a jó idő, legyen szép a nap, nem csak belül. És úgy lett. Reggel egyedül mentem be Pestre, a diósdi közös albérletből (illetve dehogy diósdi, az utca azon fele már Érd), hogy anyuéknál öltözzem díszbe, onnan jöjjünk vissza Diósdra. (Legyen így, legyen akárhogy.) Élénken érzem, ahogyan ülök a földalattin, azon, amelyikkel évekig iskolába mentem, aztán hegedűre, szolfézsra, tornára, gimibe, (meg még sok más egyéb helyekre) és amin már alig-alig járok évek óta. Kicsit kislány voltam egy pár megálló erejéig, míg a Hősök terére értem, elbúcsúztam a lányságomtól. Aztán elsodort a nap: sok-sok ember, rokon, ismerős és ismeretlen, mosolyok, köszönöm-ök... "nem ...

Balu (13): "...olyan jó, hogy van a Bori, meg hogy ilyen nagy a korkülönbség köztünk, mert így látom, ahogyan fejlődik."